Szikrázó tavaszi napsütés, türkizkék óceán, amelynek hullámai messze kiszaladnak a süppedős homokkal borított partszakaszra. Szemet gyönyörködtető látvány, de nem azoknak a férfiaknak, akik narancssárga mentőmellényben, bakancsban és katonai gyakorlóban már hosszú órák óta fekszenek a hideg vízben és reszketve küzdenek a hipotermiával, miközben a mellettük lévőkkel szorosan összekapaszkodva próbálnak egymás testének hőjéből erőt meríteni.



Egyszer csak egyikőjük remegve feltápászkodik és vánszorogva elindul a fakereten lógó csillogó réz hajóharang felé, majd azt megkongatva jelzi, hogy feladta a megpróbáltatásokat és ezzel együtt az álmait is… De Te, ugye nem akarod ezt tenni?! Emlékszelmég arra, amikor testnevelés órán hosszú perceken keresztül kellett lógni a bordásfalon? Arra is emlékszel, hogy ki bírta az osztályból a legtovább? És a lényegre is emlékszel még, hogy legtöbbször nem is az, aki a legerősebb volt, hanem az, aki a legkitartóbb?! Mitől van ez?



Sokszor feltették már ezt a kérdést az Amerikai Egyesül Államok speciális alakulatainak pszichológusai is a kiválasztások folyamán. A 72 éves Terry Moy – aki már közel 50 éve vesz rész instruktorként a NavySeals jelöltjeinek kiválasztásában a Coronado-ban található Naval Special Warfare bázis területén – azt mondta,„A mai napig nem vagyok képes előre megmondani, hogy melyik jelölt lesz tagja annak az 5%-nak, aki képes lesz végigcsinálni az úgynevezett Pokol Hetet."

Azt az öt és fél nap folyamatos, kőkemény, fizikai, szellemi és érzelmi megterhelést, amely alatt a jelölteknek megszakítás nélkül, nagy nyomás alatt kell teljesíteniük és bizonyítani rátermettségüket, mindezt napi maximum négy óra alvás mellett. Véleménye szerint ezt azért nem lehet megmondani, mert ez az, ami bennünk nagy nyomás idején játszódik le. Ez az, amire mi magyarok azt szoktuk mondani, hogy a szívünk visz tovább.



„Ha mindezt előre lehetne tudni, nagyon sok pénzt és időt spórolhatnánk vele, de évtizedes kutatásokkal, előzetes pszichológiai tesztekkel sem sikerült még megjósolni a megfelelő személyeket. Nem lehet egy ujjal rájuk mutatni, vagy a pulzusukra tapintva megmondani; Te vagy az a kiválasztott" - mondta Douglas C. Johnson a San Diego-ban található Naval Health Research Center Warfighter Performance Laboratóriumának pszichológusa.



Ezért Ők az elit, azon kevesek, akik képesek a hipotermián, a napi 2-4 órás alváson, a totális fizikai kimerültségen úrrá lenni és végig arra a célra koncentrálni, amiért vállalták ezt a megpróbáltatást és azt, hogy a NavySeals tagjaivá válhassanak. Ugyanez tapasztalható az olimpikonoknál, a CrossFit atlétáknál, az ultra sportolóknál egyaránt. De elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy maratoni táv lefutása, vagy a Balaton átúszása is mekkora részben áll a fizikai felkészültségből és mennyiben a mentális erőnlétünkből? Hiszen egy állóképességi sportoló, vagy egy hegymászó tudja megmondani a legjobban, hogy mennyire így van ez. Ugyanis a test mindig hamarabb fárad el, mint a szellem és csak rajtunk, a döntésünkön múlik, hogy megállunk és feladjuk, vagy továbbmegyünk. És ez a döntés különbözteti meg a bajnokokat a többi embertől.



Az, hogy akkor is találnak „üzemanyagot” a tankban, amikor már nincsen benne. Mert persze hivatkozhatunk arra, hogy jobb adottságaik vannak, szerencsésebbek, de valahol belül pontosan tudjuk, hogy mindezekkel semmire sem mennének szorgalom és főleg kitartás nélkül. Hiszen a profikat pont az különbözteti meg az amatőröktől, hogy akkor is elvégzik a feladatukat, amikor nincsen hozzá kedvük.
Egy döntés. Csupán egyetlen egy, de ezt a döntést azonban tettek is követik. A tetteket pedig apró célok megfogalmazása, majd azok elérése. Szépen, fokozatosan, ami alatt a feladataink észrevétlenül válnak szokássá és ezzel segítik elő céljaink megvalósítását.

Hamarosan folytatjuk az elitekről szóló cikkünket!

Forrás: Sportime Magazin

Szerző: Csutka István