A sport a hobbink és a hivatásunk is egyben, de lehet nem tudjátok még rólunk, hogy van egy fellépő csapatunk, a Womanity Shows, akikkel rendezvényeken, eseményeken szoktuk nagyszerű műsorokkal elkápráztatni a nagyérdemű közönséget. Így alakult, hogy ismét érkezett egy felkérés, azonban nem akármilyen: a büntetés végrehajtási intézet éves börtönnapján lépjünk fel híres nevezetes duó számunkkal. Mi vagány csajok vagyunk a Susival, ezért bevállaltuk gondolkodás nélkül, természetesen jótékonysági alapon.
De! Az előítéletek elkezdtek működni, előjöttek képek mindenféle filmekből koszos börtökről, agresszív bűnözőkről...aztán nekem beugrott az egyik kedvenc könyvem, amit rongyosra olvastunk a legjobb barátnőmmel: Tim Willocks - Lázadás a Zöld folyóban. "Kétezer-ötszáz elítélt izzad a Green River Állami Büntetőintézet hatalmas üvegkupolája alatt, az iszonyú gránit-, üveg- és acéllabirintusban - kétezer-ötszáz fegyenc lelkében tombol az ember ősi erőszakvágya. Dr. Ray Klein, a " sotokan harcos" három kemény évet húzott le az intézetben - itt sajátította el a túlélés egyedül hatékony filozófiáját: semmi közöm hozzá. Juliette Devlin, a pszichiáternő kutatásokat végez a börtönkórházban, hogy a férfilélek rejtelmeit, szélsőségeit kiismerje.
Azon a napon, amikor Klein megkapja a szabadlábra helyezési végzést, a fegyintézetben kitör az embertelen törzsi háború. Pszichopaták és szeretők, haldoklók és elmebetegek tántorognak a szakadék szélén, várva, hogy a River tébolya magába szippantsa őket - és Ray Kleinnek döntenie kell: a szabadság és a biztonság fontosabb-e neki, vagy azok, akik hozzá tartoznak...
Kivonja-e magát az egészből - vagy harcol? Egyik méltatója szerint a Lázadás a Zöld-folyóban: "A legyek ura - felnőttekkel, a video-erőszak korában." Na...ez a sztori kavargott folyton a fejemben, persze már el is képzeltem, hogy akárcsak Juliette, én is bennragadhatok az intézetben.
Aztán egyszercsak ott álltunk a hatalmas erődítmény előtt, innen már nincs visszaút. Susival egymásra néztünk, nagylevegő és BELÉP!
Szigorú ellenőrzések közepette jutottunk az udvarra, ahol azonnal feltűnést keltettünk, persze a rabok nagy része az ablakhoz tömörült, 5 emelet magasságban, rengeteg ember, rengeteg ablak. A könyvtárszobában várt minket két fogvatartott kávéval, pogácsával és üdítővel, rendkívül puritán körülmények között, de annál vendégszeretőbben. Itt már éreztem, hogy nem lesz baj. Beszélgettünk, kávéztunk, mintha csak valakinek a lakásában ücsörögnénk a város közepén.
A produkciónkat az ebédlőben adtuk elő, 120 elítélt előtt. Kicsi helyen, sok ember, egyforma ruhában, mit ne mondjak...nagyon izgultunk, főleg a fiúk reakciója miatt. De nem volt miért! Olyan hálát, örömet éreztem a tapsviharban, amit kaptunk tőlük, hogy az minden kétségemet eloszlatta és megértettem, hogy ők is pont olyan emberek, mint én, se nem jobbak, se nem rosszabbak, saját gyarlóságaikkal és bűneikkel, erényeikkel és szeretetükkel.
Örülök, hogy ott voltunk és csöppet sem bántam meg, sosem felejtem el azt az élményt!
Sajnos a törvények miatt fotókat nem készíthettünk, de gyűjtöttem néhány képet a google és a pinterest oldalairól hasonló témában.
