A nőnap közeledtével, bevallom, hogy elkezdtem gondolkodni azon, hogy kinek, és mit is jelenthet pontosan nőnek lenni.
Egyszerűnek tűnő, kis rövid kérdés ez, de közben meg, nagyon is bonyolult. Hiszen, annyi, és annyi féle csodálatos meg kevésbé csodálatos nőt ismerek magam is, akiket – egyelőre legalábbis nem interjúvoltam még meg direktben ezzel a kérdéssel – de nyilván, miközben beszélgetek velük, és többé, vagy kevésbé mélységeiben belelátok az életükbe, és annak alakulásába, látom a mosolyt az arcukon, látom őket dühösnek, esetleg, az évek során töröltem már le könnycseppeket az arcukról (ténylegesen, vagy csak átvitt értelemben), meghallgattam őket, netán - csak úgy akaratlanul - elcsíptem egy-egy beszélgetést tőlük (ezzel „ellopva” történetük egy darabkáját), fogtam a hajukat hányás közben, amikor italba fojtották ifjú szívük, kicsiny lelkük – legyen az bátor harcos, vagy rózsaszín selymes virágszál – bánatát (vagy fordítva: ők fogták az enyémet), akkor azért láttam őket. És, ha nem akartam volna, akkor is alakult volna bennem a kép róluk.
És akkor, itt van központi kérdésnek, konkrétabban az. élet. központi. kérdésének ez a rohadt (én egyébként tényleg nem vagyok negatív véleménnyel róla) szerelem dolog, meg a kapcsolatok kérdése.
Mert ez (majdnem) mindenkit foglalkoztat.
Ha nem másért, hát azért, mert ezen olyan igazán jól lehet csámcsogni, és ítélkezni is remek érzés felette. Én is szoktam ám. Aztán persze nem biztos, hogy mindig igazam van, de ki tudja… Annyit viszont őszintén elmondhatok, hogy ott, ahol sosem értettem, hogy mi köze van egymáshoz a két félnek, már vagy túl is vannak a váláson/szakításon, vagy hallgatom a kínkeserves telefonbeszélgetéseket; amiből én már hallom, ők meg talán még nem is tudják, hogy mennyire szar ez nekik, amiben most vannak…
Jöjjön hát két rövidke életkép, hogy mire is gondolok, mert ugye „cirkusz kell a népnek”:
- Ennek kérem, én magam voltam szem és fültanúja, még jó pár évvel ezelőtt: kedves hölgy ismerősöm épp élete szerelmével beszélte meg telefonon az aznapi, illetve a heti programot.
- Na jó, engem úgy általában véve a hideg kiráz az ilyen telefonbeszélgetésektől, de közben meg „szakmai ártalom”, hogy naná, hogy felkapom a fejem és azonnal „jegyzetelni” kezdek gondolatban.
- Tehát, a beszélgetésük alatt, egyszer csak hangos satírozásra lettem figyelmes, miközben a szóban forgó hölgy ismerősöm nyugtázta, hogy akkor kedden elmehetnek az általa tervezett programra, hiszen a kedvesének elmarad az angolja. A brutális ebben az, hogy a hölgyeménynek mindez fel volt jegyezve a rózsaszín kis filofaxában.
- Sőt, mivel az angolóra meghiúsult, a bejegyzést - heves mozdulatok kíséretében, olyan nyomatékkal, hogy a papírlap és a filctoll közti súrlódás következtében keletkező hanghatás még sértette is a fülemet -, sitty-sutty törölte is. Nos, azt nem tudom, hogy a vonal végén az úrieimber „filofaxában” ettől a stílustól mik és milyen mennyiségben gyűlhettek már össze az évek során, de inkább nem is szeretném tudni, maradjunk ennyiben.
- A jelenet mindenesetre végérvényesen a retinámba égett és azt hiszem, hogy már egész életemre elfoglalja pár agysejtemet, tárolóhelyként használva szerencsétleneket. Pedig, én tényleg szeretném elfelejteni az egészet, csakhát: egyszerűen nem megy!
2. Ezt a sztorit pedig a napokban mesélte egy kedves pasi ismerősöm; ja, és azt hiszem, hogy mielőtt belekezdenék, elnézést is kell kérnem, hisz ez nem egy, a női nemet fikázó cikk, csak történetesen ennek az ügynek a célkeresztjében is egy hölgyemény áll.
Az ismerősöm kolléganője, akinek állítólag álompasija van! Ez pedig abból derült ki számára, hogy egész nap mást sem hallgatnak, mint azt, hogy a Zoli ennyit keres, a Zolinak ilyen kocsija van, a Zoli ezt így szokta, a Zoli azt mondta, a Zoli így, a Zoli úgy…
Amitől azonban azt hittem, hogy rögtön a kocsi ülésére pisilek a nevetéstől, az a stílus, ahogy az ismerősöm mindezt mesélte, na meg az ő reakciója minderre: „Mondtam is a kolleganőmnek, hogy mutasson már egy képet, legyen szíves a Zoliról, mert heteroszexuális létemre, komolyan elkezdtem érdeklődni iránta! De sajnos nem mutatott! Úgyhogy, én nem tudom milyen pasi ez a Zoli, de kezdem azt hinni, hogy nincs is!”
Bevallom, könnyen ítélkezem, méghozzá több szempontból is, de most, csak a sokat emlegetett - az átlagosnál nagyobb - szabadságvágyam emelném ki ezen szempontok közül.
Ez miatt ugyanis, tényleg, és pofátlan módon előnyös helyzetben vagyok, hisz nem esik nehezemre elkerülni, hogy ordenáré baromságokat csináljak, már ami a kapcsolatokat illeti. Ettől még csináltam persze én is… hajaj, ja és itt lehet kárörvendeni, ha már beszélek itt lefelé a magas lóról. ;)
Ellenben, akinek a lelke „éhes”, annak a szíve könnyen formázható.
Tehát, elgondolkodtam, hogy ezek között a számtalan különböző (és nem az 1. és a 2. számú sztoriban ismertetett típusra hajazó, hanem) valóban csodálatos nők között akkor én - és a hozzám hasonlatosan gondolkodók - tényleg kőkemény „szörnyetegek” lennénk-e?
És hogy mit is várunk mi egy kapcsolattól, ha igazából nincs szükségünk semmire?
Mi a francot akarunk mi, ha gyermek nélkül is el tudjuk képzelni az életünket (de ebbe most részletesebben nem mennék bele, mert ez egy külön témakör), ha nem is kevés munka árán, de anyagi függetlenséget értünk el; szeretjük a függetlenségünket, kreatív gondolkodók vagyunk, érdekelnek minket az emberek, a világ, és oly sok minden még; mert mindez izgalmas, és csodálatos, és mert kíváncsi természet vagyunk?!
Ha nem szeretünk irányítva lenni és irányítani sem. Hát még terelgetni, istápolgatni egy – kora szerint legalábbis – felnőtt embert. Mit akarunk mi, és valóban önző dögök lennénk-e, ha nem szeretnénk, ha takarításból és főzésből állna az életünk?!
Ha (alapvetően) szeretjük a munkánkat/munkáinkat, a hobbinkat, és oly kevés szabadidőnk van (ami összességében nem is zavar minket), ha nincs szükségünk arra se, hogy titkos (vagy nem titkos) szeretői viszonyt tartsunk fenn, vagy – ezt figyeld, hogy milyen kifejezéseket írok le (!) – egy „laza szexkapcsit”, „barátság extrákkal” típusú kapcsolatot engedjünk be az életünkbe, akkor mégis mi a büdös francot várunk mi egy kapcsolattól?! Már persze, ha akarunk bármit is?!
Hisz, nézzük akkor pontokban, hogy mit nem szeretnénk, de azt tutira nem:
- ha eltartanának minket, azaz anyagilag egy másik embertől függenénk
- ha nekünk kéne eltartani valakit
- ha külön-külön anyagilag/érzelmileg nem boldogulnánk
- ha minden nap meg kellene beszélni halál unalmas, „mindennapi” dolgokat, mint a bevásárlás, a számlák befizetése, mert a másik képtelen magától, szó nélkül működni és döntéseket hozni
- ha mindent eldöntenének helyettünk
- ha mindent nekünk kéne megoldani egyedül (kettőnk helyett is)
- közös kasszát
- nagy anyagi/társadalmi különbségeket
- összeegyeztethetetlen világnézetet
- tiszteletlenséget (nem, még viccből sem!)/éretlenséget a másik részéről
- és ezen a gondolati szálon folytatva a sort… nektek mi jut még eszetekbe?
Oh, hát már hallom is ezekre a rosszmájú választ, hogy akkor mit is kéne még a velem hasonszőrűeknek egyedül csinálnia még. Azt hiszem, hogy a nevükben is bátran mondhatom, hogy mi ezen egy pillanatig nem sértődünk meg ám!
Hanem inkább csendes iróniával mosolygunk az orrunk alatt, hogy még mindig nem jöttek rá a válaszra, azaz, hogy mit szeretnénk mi.
Mert egyébként egyszerű is, meg nem is a válasz: Jól érezni magunkat, és kikapcsolódni!
Csak épp, ez nekünk megy egyedül is. Veled - aki itt most ezt nem érti, és épp puffog, meg biztos, hogy nem menne!
(képek: Unsplash)
Írta: Czakó Dorina, blogger
