Közös vagy külön háló?

Bár néha egészen jó humorom van, viszont mégsem vagyok egy nagy viccmesélő fajta. Szerintem nem is tudok jól viccet mesélni, de a cikk témájához kapcsolódóan most eszembe jutott egy. Megpróbálkozom hát vele, hogy előadjam… már amennyire, és ahogy emlékszem rá. És ezzel, azt hiszem, be is fogom bizonyítani, hogy az első mondatom teljességgel igaz volt.

Nos, a vicc valami ilyesmi: két barátnő arról beszélget, hogy ők közös, avagy külön hálószobában alszanak-e a párjukkal, és miért úgy ahogy, illetve melyikben mi a jó vagy a rossz…

Az egyik nő válasza az, hogy ők természetesen egy hálóban (nyilván ez az általános, és a megszokott a többség számára), és meglepődéssel vegyes érdeklődéssel fogadja barátnője válaszát, aki meg bevallja, hogy ők biz’ külön. A közös hálószobás „BFF” rögtön el is kezdi kérdezgetni a külön hálóban alvós barátnőjét, hogy nem macerás ez? Ha mondjuk szexelni akartok? Hogy oldjátok ezt meg?

• Oh dehogy macerás! - feleli a barátnő. Ha a párom egy kis hancúrozásra vágyik, csak kopogtat a szobám ajtaján, majd bejön, és a móka végezte után egy kicsivel, szépen vissza is megy a saját hálószobájába… és ez így jó.
• Na, jó… - mondja a másik nő. De mi van akkor, ha mondjuk, neked támad kedved huncutkodni?
• Olyankor megkérdezem, hogy: „Kopogtattál, Drágám?”​

Szóval, a viccet félretéve: tudom én, hogy tényleg az az általános és megszokott dolog, hogy a párok közös hálószobában alszanak, és azzal is tisztában vagyok, hogy az emberek döntő többsége a kapcsolat kihűlésével azonosítja, ha történetesen hall egy olyan „szörnyűséget”, hogy valakik meg nem. De(!), véleményem szerint, ez így egy ordenáré baromság.

Egyébként, a félreértések elkerülése végett, azért azt is leszögezném még itt az elején, hogy a fenti, elég bénán prezentált viccel senkit nem szeretnék most arra ösztönözni, hogy költözzön külön szobába a párjától. Sőt, még csak azt sem akartam sugallni, hogy állandóan az egyik félnek (a közfelfogás szerint még mindig általában a férfinak) kell kezdeményeznie a szexet. Vagy azt, hogy ettől majd izgalmasabbak/viccesebbek/vágyottabbak lesznek az együttlétek, mert önmagában ettől még biztos, hogy nem. Hovatovább, olyasmit sem állt szándékomban burkolt javaslatként megfogalmazni, hogy az együttlétek után (minden esetben, haha) vissza kell zavarni a másikat a saját hálójába - mert az már (jobb esetben) úgyis jól végezte dolgát. Vagy ha nem jól, akkor meg azért.

Azt sem mondom, hogy ne fordulhatna elő, hogy eleve egy szobában alszik el a pár, de ha már az én véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor elárulom azt a felháborító dolgot, hogy alapvetően én is a külön háló híve vagyok.

És ezen a ponton eszembe is jut, hogy én mennyire megértem Edward Ruthenford New York című könyvének egyik szereplőjét, egy holland telepest, nevezetesen Dirk van Dycket.

Dirkről hamar megtudhatjuk, hogy ő bizony szívesebben tölti az idejét az indiánok közt, mint rendezett, igen modernek nevezhető otthonában, (kissé irányításmániás) feleségével.

És nem csak a szerelem meg a testi vágy viszi az indiánok közé, hanem a szabadságvágya is. Ezt pedig abból tudhatjuk meg - vagy talán még pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy abból érezhetjük leginkább -, hogy Dirk azt követően is, hogy indián szerelme, egyben törvénytelenül született kislánya, Sápadt Toll édesanyja meghal, bizony továbbra is rendszeresen utazik az indiánokhoz, és tölt el köztük heteket. Igaz, elvileg és gyakorlatilag is üzleti céllal, de kétség kívül élvezi ezeket az utazásokat.

Az 1600-as években járunk, és a következő sorokból „érthetjük meg” azt, amit Dirk érzett és látott:

„A meghajtott facsemetékből épült és fakéreggel burkolt otthonok a víz fölé kinyúló természetes teraszon szóródtak szét, mindenféle védőkerítés nélkül. A legnagyobb ház – hosszú és keskeny építmény – öt családnak biztosított lakhelyet. A közelében két diófa állt, míg mögötte a bozótosban vadon termett a szőlő. A lenti folyóparton fakeretekre hajtogatták a nagy halászhálókat. A nádasnál hattyúk és vadkacsák tanyáztak. Lehet bármily szegény, gondolta van Dyck, a lányom semmivel sem él rosszabbul, mint én.”

No, de vissza a hálószobába!

Most legyünk tényleg őszinték, minden álszent szarságtól mentesen! Persze javítsatok ki, ha ti nem így érzitek, és valami rohadt nagy elferdülés van az én fejemben, vagy a lelkemben, de én akkor is a következőket vallom: marha jól hangzik ugyan az „összebújva alszunk”, meg jól is mutat a képeken, amikor így látunk párokat, de a valóság az az, hogy a gyakorlatban ez a tapadós romantika baromi kényelmetlen. Arról nem is beszélve, hogy nincs elég helye az embernek, mikor az övé lehetne az egész franciaágy! Ne adj’ isten az egyik fél horkol, rugdos, ficánkol, lehúzza a takaród, vagy még rosszabb (szerencsére ilyen tapasztalatom nincs), fingik álmában.

De oké, ne dramatizáljuk túl! Szóval, sokkal egyszerűbb dolgokat is felhozhatnék: például azt a klasszikust, amikor a pár egyik tagja már aludna, viszont a másik meg még olvasni, netán filmet nézni szeretne. Vagy vegyük azt az opciót, ha az egyik ember 45 fokban szeret aludni a másik meg 20 fokban; az egyik nyitott ablaknál, a másik zártnál, az egyik a vak sötétet szereti, a másik meg úgy érzi jól magát, ha beszűrődik némi fény. Szóval, rengeteg tényezőt lehetne felsorolni, amivel masszívan ki lehet ám készíteni a másikat. És erre a sok apró vacak bosszúságra igenis rámehet egy kapcsolat is! Tehát, alattomos dolog tud lenni ez „az én ágyam az én váram” alvás célból történő megosztása.

Tudom, sokan felkiáltanak most, és mindent arra fognak majd, hogy azért vagyok én ezen a (szerintük nem normális) állásponton, mert ugye mégiscsak „végigturnéztam” az elmúlt pár évet a nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavar meg a párkapcsolatok témakörével, de ezt határozottan cáfolom. E mellett, mindenki megnyugtatására - vagy épp felzaklatására - közlöm, hogy a szívem sincs kőből (bár ez csak néhányak irányába igaz). Szimplán csak őszinte és gyakorlatias vagyok.

De egyszer egy nem vállalható, undorító ok miatt bizony el kellettt adni az ágyam. 

Végezetül, de nem utolsó sorban, elárulom nektek, hogy ez a téma most azért született most meg a tollamból, mert igen nagy dilemmában vagyok, hogy a közeljövőben miként döntsek lakás adás-vétel ügyében. És ezt a „traumatikus” állapotot próbálom elviccelni kicsit. Azt hiszem…

Ami biztos - és tényleg nagyon komolyan tanácsolom mindenkinek, aki még kevésbé tapasztalt lakásvásárló -, hogy a berendezés ügyében nem szabad kompromisszumot kötni, de tényleg! A legapróbb dísztárgyat illetően se! Még a legkisebb kompromisszumot se! Mert utána nézegethetjük az idők végezetéig azt a kis gusztustalanul idegesítő szobrocskát - ami egyébként „majdnem ugyan olyan”, mint amibe rögtön beleszerettünk, csak épp fele annyiba sem került -, és utálhatjuk a látványát, mint a szart! Vagy pedig, ha már az idegösszeomlás szélére kerültünk tőle, akkor szenvedhetünk azzal, hogy eladjuk, és megvegyük azt, amit eredetileg akartunk… már ha mákunk van, és van még belőle.

Nem kétlem, hogy valaki még élvezi is az ilyesmit, hát én nagyon nem! Inkább évekig tartson a berendezkedés, de minden legyen ezer százalékig olyan, mint amire igazán vágytok. Aztán, szeretném még javasolni, hogy - az esztétikum mellett - a gyakorlatias szempontokat átgondolva is szabjátok igazán magatokra az otthonotok. Például, aki viszonylag sokat dolgozik, és ezért keveset van - illetve keveset eszik - otthon, annak egy egészen pici, de nagyon jól szervezett konyha is elég. Ma már én is egészen másképp csinálnám. Bár tény, hogy nagyon szép a konyhám, de körülbelül egy évtizede még nem tudtam ennyire, hogy ki, vagy pontosan milyen is leszek majd 10 év múlva...

Azt ma már tudom, hogy milyen vagyok, illetve, hogy mire vágyom, és milyen célok felé tartok (legalábbis nagyjából), de a döntések ettől cseppet sem váltak könnyebbé, nehogy azt gondoljátok!

Tulajdonképpen nehezedtek! Hogy miért? Hát, mert az igaz ugyan, hogy esetemben arról soha nincs szó, hogy mereven, és masszívan ragaszkodnék bármilyen célhoz is, de ha belegondoltok: a vágy, a cél, az út, és az eszköz, sokszor nem teljesen egybeeső dolgok. Főleg nem az élet több területére vetítve, és úgy átgondolva ezt az egész kalamajkát, amit egy gondolkodó ember képes maga köré „tekergetni” gúzsként.

Bizony, sokszor nehéz meglátni és megtalálni az optimális keresztmetszeteket (amik talán nem is léteznek mindig), főleg úgy, hogy ne unalmas és középszerű legyen a végeredmény. Ezért aztán, a lakásvásárlás bizony nem egyszerű téma. A berendezésen, a burkolatokon, a színeken, és a kiegészítőkön túl, alaposan át kell gondolni a lokációt, a lakás méretét, elrendezését, sőt, az egyes helyiségek méretét is! Hogy aztán azt érezzük, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van (legalábbis egy ideig :D); és ne találjunk egyetlen apró kis szart, egyetlen idegölő részletet se, amire folyton fókuszálhatunk, és ami miatt - bárhogy is szeretjük egyébként a lakásunkat -, inkább megválunk tőle. Mert be kell, hogy lássuk, hogy jobb lesz az így!

Nos, aki az utolsó soraimat összevetve a „közös, vagy külön hálószoba” témakörével némi iróniát, esetleg szarkazmust vél felfedezni a stílusban, az bizony téved! ;)

Czakó Dorina - blogger, And The Yellow Cab blog