Amikor egy ismerősömnek megemlítettem a „plasztikai sebészeti misszió” kifejezést, összecsapta a tenyerét, hogy bizonyára ingyen szilikonmelleket osztogatsz délkelet-ázsiai hölgyeknek, és ez milyen cuki.
– Majdnem. Ingyen operálunk fejlődési rendellenességgel született gyerekeket, illetve égési vagy baleseti sérülteket. Ezek főleg helyreállító műtétek.

Miért éppen Banglades?
– Mert kézenfekvő volt. Tudtuk, hogy alig van ott plasztikai sebészeti ellátás. Ez egy 160 milliós, a miénknél kisebb lakható területű ország, amely a tenger szintje felett néhány méterrel fekszik, így állandóan természeti csapások sújtják. A földrengések sem ritkák és őket is érinti a cunami. A mi szemünkkel nézve a legszegényebb ország a földön, de biztos, hogy egyben a legboldogabb és az egyik legvidámabb is.
Két éve látogattunk meg bangladesi gyárakat a missziós csapattal, mert kíváncsiak voltunk a munkakörülményekre. Nagyon sok fiatal nő hozott olyan kisgyermeket, akinek ujjösszenövése, ujjhiánya, esetleg alulfejlett alkarja volt. Rájöttünk, hogy ezek az anyák mindannyian ugyanazokban az üzemekben dolgoznak. Olyan műszakbeosztásban, hogy várandósan is ott aludtak el a bőrcserző és festékanyagok közelében. Miután kesztyű nélkül bántak ezekkel a vegyületekkel, a mérgek bejutottak a szervezetükbe. Ott pihentek a varrógép felett várandósan, hogy el tudják látni a családjukat – a magzatuk viszont genetikailag károsodott.
Azzal a nyugati fogyasztói szemlélettel tehát, hogy mindenből minden héten újat veszünk, olyan keresletet generálunk, ami egész népeket tart rabszolgasorban. Másfelől viszont a társadalmuk átszervezéséhez is hozzájárulunk, hiszen Bangladesben az emberek jelentős részének nincs munkája, így az álláshoz jutó nők fő keresővé lépnek elő a családban. Függetlenednek a férfiaktól. A férj megy a feleségéért a kis riksájával, hogy hazavigye őt a munkahelyről. Egy muzulmán országban!
A szegénység és a katasztrófák ellenére ennyi mosolyt és nevetést, mint Bangladesben, itthon soha nem lehet látni. Míg mi az őrült fogyasztói társadalmunkban az „egyre nagyobbat, egyre többet, és egyre gyorsabban” elvét követve nehezen találjuk meg a boldogságunkat, ők itt az egyszerű életben és a szoros családi kötelékekben lelnek rá erre.
Banglades évről évre óriásit fejlődik a jelenlegi vezetőinek köszönhetően. A mostani misszió alkalmával meghívott Sheikh Hasina miniszterelnök asszony, hogy segítsünk neki egy égési sérültekre szakosodott nemzeti intézet létrehozásában. Az ottani egészségpolitikusoknak, döntéshozóknak tehát fontosak vagyunk: hogy oda tudjuk vinni a legújabb technológiát, a logisztikát és hogy merjünk segíteni. Most már úgy mentünk, hogy hívtak minket, mert a robbantásos merényletekben sok az égési sérült. Így jött, hogy odautaztunk két hétre.

Milyen viszonyok uralkodnak egy bangladesi kórházban?
– Volt már úgy, hogy beültünk a dzsipbe, és a huszonnyolcadik falu végén, egy rizsföld kellős közepén várt minket az épület. A fővárosi égési osztály, ahol most jártunk, a jobban felszerelt intézmények közé tartozik: háromszáz ágyon hatszáz ember feküdt, plusz négyszáz hozzátartozó. Végigmész a zsúfolásig telt 50-60 fős kórtermeken, illetve a folyosón, akkor minden ágyban akár több embert látsz, és sokan fekszenek alatta is. Pedig egy égési osztályon a legellenállóbb, legszörnyűségesebb baktériumok is előfordulnak, a bangladesiek mégis kevesebb fertőzést kapnak, mint gondolnánk, rendkívül ellenálló immunrendszerük van. Nagy feladat volt a műtőben a sterilitási szabályokra oktatni a személyzetet, hogy ne legyen belőle sértődés, de kötelességünknek éreztük, hisz „Semmelweis országából” jöttünk.

Mennyire kerültök személyes kapcsolatba a páciensekkel?
– Működik a klasszikus orvos-beteg kapcsolat, hiszen mi vizsgáljuk és műtjük őket. A problémák egyértelműek; szavakra nem nagyon van szükség, de ha mégis, akkor az ottani kollégák szívesen tolmácsolnak. Ami viszont nagyon nehéz, hogy a nők egyáltalán nem hajlandóak levetkőzni a vizsgálathoz, vagy sírva fordulnak el, és úgy húzzák fel egészen picit a ruhájukat.
Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy a tervek szerint egy égési mellsérült hölgynek a hasáról akartam bőrt venni a rekonstrukcióhoz, de a műtétnél derült ki, hogy a könnyen lángra kapó öltözet miatt ott is össze van égve, csak félt megmutatni… Neki végül az ágyéktájékáról sikerült ép szöveteket nyerni.

A bangladesi orvosok helyzetét hogy kell elképzelni?
– Nagyon kedvesek, ambiciózusak, de alacsony fizetésért dolgoznak. A legtöbben szeretnének Európába kerülni ösztöndíjjal, ám sokan az országból sem jutnak ki. A képzésük jó, viszont a praxisban nincs esélyük a kor színvonalának megfelelő műszerekre. A 160 milliós országban húsz plasztikai sebész volt, amikor először mentünk ki, most pedig negyvenhat. Ezerkétszázra lenne szükség. A mi munkánkat segíti, hogy ott százezer forintból akár húsz beteget is el lehet látni, tehát a kéthetes misszió során adott anyagi forrásból és időből tízszer több jót tudunk tenni.

Volt, aki a történeted hallatán annyit kérdezett, hogy miért nem szabolcsi meg borsodi cigánygyerekeknek segítesz inkább a bangladesiek helyett.
– Mert ők el tudnak jönni a János Kórház Gyermeksebészeti Osztályának plasztikai sebészeti ambulanciájára. Itthon is van egy kis misszióm, aminek a célja, hogy minél több égett gyermek részesüljön a legkorszerűbb ellátásban. Nem fogadok el hálapénzt, ha mégis a kezembe nyomják a borítékot, visszaadom. És írjuk le nyugodtan, hogy a János Kórházban folytatott tevékenységemet is finanszírozni kell: az osztály egyhavi kötszerkerete kevesebb, mint kétszázezer forint. Tehát ha én ott műtök, sokszor a saját műszereimet és fonalaimat viszem, hogy másoknak több jusson. Az esztétikai beavatkozásokkal is foglalkozó cégem bevételének egy része így a „szabolcsi meg borsodi cigánygyerekekre” megy.
A bangladesi missziót is finanszírozó Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt még 2002-ben hívtam életre, miután frissen végzett orvosként kómás betegeket is láttam, akiknek a kiszolgáltatottsága megindított. Hamarosan több mint száz kórházat sikerült műszerekhez juttatnunk. Amikor pedig plasztikai sebésszé váltam, úgy éreztem, hogy olyan tudás került a birtokomba, amit kutyakötelességem az emberek javára fordítani.
Ennek a képzettségnek a megszerzése nem könnyű: hat év egyetem, hat év sebészet, utána három év ráépített plasztikai sebészet. Erre jön még a gyakorlat. Minimum tizenöt, de inkább huszonöt év, hogy rendesen tudjuk a szakmát csinálni. Egy kongresszuson talán csak egy új öltéstechnikát tanulunk meg, azért viszont a világ másik felére kell utazni.

Mégis a plasztikát sokan a felszínes boldogsággal hozzák összefüggésbe…
– Persze, pedig a test és a lélek harmóniája messze nem egy felszínes téma! A páciens magabiztosabb lesz, elfogadóbb saját magával és másokkal szemben, őt is jobban elfogadják – így megváltozik az egész mikrokörnyezete, javul az életminősége. A plasztikai sebész pszichológus is: gyógyító, szépítő és szolgáltató egyszerre. Nem igaz, hogy ez csak a gazdagok meg a szépségkirálynők kiváltsága lenne. Sokan jönnek hozzám úgy, hogy évekig spórolnak egy adott beavatkozásra. Akadt olyan középkorú nő, akinek „egyszerű” mellnagyobbítást csináltam, és utána elmondta, hogy életében először volt orgazmusa. A helyreálló testkép hatására felszabadult.

Elárulod, hol ragadt rád ez a nemzetközi szemléletmód?
– Gyermekkoromban két-két évet töltöttem Németországban és Hollandiában, illetve felet Franciaországban és az Egyesült Államokban. Gimnazista koromban jöttünk haza, az egyetemet javarészt itthon végeztem, de egy szemesztert Hollandiában töltöttem. Orvostanhallgatóként ösztöndíjjal jártam Brazíliában is, aztán a plasztikai sebészetet a németeknél kezdtem el tanulni.
A német munkamorál különösen tetszik. Meg kellett tanulnom először ottani precizitással dolgozni, aztán gyorsan, végül ezt a kettőt ötvözni. Az is szimpatikus volt, hogy ott a hálapénz fogalmát sem ismerik.
Amikor még 1999-ben tizedmagammal megalapítottuk a Magyar Rezidens Szövetséget, tűzzel-vassal „irtottuk” a borítékos rendszert, mert elrontja az orvos-páciens kapcsolatot. Az esztétikai műtéteknél tiszta a sor, mert mindennek van egy fix ára, és az annyi, amennyi. Az állami egészségügyben azonban – például egy égési sérült gyermeknél vagy egy szülésnél – ne úgy közelítsen az orvos a beteghez, hogy pénzt vár tőle, és csak akkor végzi el rendesen a dolgát, ha tényleg kap!

Akkor az sem véletlen, hogy a bangladesi missziót egy német kollégával álmodtad meg…
– Először ketten mentünk ki Christian Schmitz barátommal, hogy az ottani műtős személyzet segítségével operáljunk, még 2010-ben. A másodiknak is így vágtunk neki, a harmadiknál pedig már megvolt a magyar csapat, amivel tulajdonképpen összeállt az első hazai alapítású plasztikai sebészeti misszió. Az alapítványom támogatásával hoztuk létre a működő Interplast Hungary szervezetet, amely az Interplast Germany-vel karöltve dolgozik Bangladesben. Így lett két négyfős csapat, benne egy-egy aneszteziológussal, műtősnővel és két plasztikai sebésszel, hogy egyszerre két műtőben tudjunk operálni folyamatosan.
Ez a két mentalitás nagyon jól kiegészíti egymást egy ilyen missziónál, fantasztikus dolgok sülnek ki belőle. Legalább annyira, mintha valóban ingyenes mellnagyobbítással örvendeztetnénk meg a délkelet-ázsiai hölgyeket…